Múljon már el a tél

2010 február elején arról beszélgettünk Hildával az iskolában, hogy milyen hosszú a tél és jó lenne már egy kis napsütés, jó idő. Hilda akkor arra kért, hogy jegyezzem le gondolataimat  és tegyük fel a falu honlapjára. Így született akkor a  tavasz lesz talán címmel írt gondolatsorom, ami talán a mai napig is megtalálható az arhívumban! Elmerengtem azon, hogy milyen csodás a természet, hogy szinte már a hó alól törnek elő a krókuszok tulipánok, jelezvén, hogy visszavonhatatlanul jön a tavasz.

Egy év múlva már bíztatás sem kellett, újra irkálni kezdtem a tavaszról, újra tavasz lesz címmel, de már  nem annyira a természetről, hanem  a tavasszal induló fociról. Próbáltam elemezni a múltat és látni, láttatni a jövőt. Többé-kevésbé bejöttek „jóslataim”.

Megint eltelt egy év. Ennek az írásnak, most úgy kezdtem neki, hogy még nincs meg a címe pedig tudom, hogy nagyjából mit is kívánok elmondani. Egy kicsit személyes lesz talán, és aki megtisztel azzal, hogy elolvassa arra is gondolhat, hogy a gondolatsor elsősorban engem érint, pedig nem ám! Mindenki átérzett, átérezhet hasonlót.

Na essünk túl a nehezén! A tél, - bár hozzá kapcsolódik legmeghittebb ünnepünk a karácsony-                           

az emberek többségénél a legkevésbé kívánatos évszak. Hosszú sötét napok, többnyire a lakásba szorulás időszaka főkép az idős emberek esetében. Az emberek gondolatai is borongósabbak ilyenkor. Ezt a telet aztán nem csak a nagy hideg, a bezártság tette még borongósabbá, hanem több olyan esemény, amit az ember szívesen mellőzne az életéből. Ezen a télen igazán „kijutott”.  Temetni jártam az elmúlt hónapokban!  Átköltözött a túlvilágra a Kompis Laci!, a Kiss Lajos!, szomszédom Bonnyai Laci!, valamennyien ismert, megbecsült tagjai községünknek. Győrben kísértük utolsó útjára egyik kiváló kollégámat, majd egy hétre rá sógornőmet. Két hete nincs köztünk legjobb barátom felesége, aki, amióta itt lakunk Tápon minden alkalommal itt volt a hegysori ünnepünkön és falunapjainkon. A héten Sopronban voltam, mert ott vettünk végső búcsút egy igazi jóbaráttól, akivel negyven éves barátság kötött össze!  Mindez nem egész két hónap alatt!

Elég volt! Tudom én hogy ha az ember megér egy bizonyos kort, akkor már többet kell járnia temetésre mint esküvőre, de ez már sok! Ennyi ismerőst elveszteni röpke két hónap alatt már sokkoló. Mindehhez a tél már említett egyébként is lehangoló  szürkesége és akkor még nem beszéltem a mínusz 15 fokokról.

Nem kevés energiát kell felemészteni, hogy ezeken úgy ahogy túl tegye magát az ember, de talán lassan vége lesz már a magpróbáltatásainknak! Ha naptárra nézek, akkor joggal várható, hogy legalább az időjárás nem keserít bennünket tovább. Már érezhetően meghosszabbodtak a napok, napjainkban  ragyogóan süt a nap és a hőmérő higanya is túlkúszott már a tizes számon. Elvesztett barátaink emléke ugyan nem kopik, de a fájdalom lanyhul, és a tavasszal együtt járó teendők egy kicsit elterelik figyelmünket a sötét gondolatokról.

Nekem személy szerint szinte naponta ad új erőt unokáim társasága. A legkisebb, LIA  a maga 14 hónapos korával, naponta repít a boldogság legmagasabb rétegeibe amikor  felém fordulva, le nem írható hangsúllyal mondja nekem: Papa. Nem kell ennél több!

Végül is minden negatívum ellenére nap mint nap talál, -kell hogy találjon-  az ember olyat az életében, ami túl kell hogy lendítse a gondokon bánatokon és bizakodva várja a természet, és ezáltal saját maga megújulását.

Ugye mindannyian várjuk, hogy újra tavasz legyen!

Vass László